Családregény: 2.rész

ALFÖLDI UTAKON

A hajnali nap sugarai nem vettek észre semmit, mint ahogy a földúton végig poroszkáló két kakastollas csendőr sem. Látszólag minden csendes volt, csak egy kipányvázott deres nyerített néha. A cigány putrikból lassan szálltak fel a hamvadó tüzek vékony füstkígyói, elkeveredve a hármashatár vizei felől gomolygó párafelhőkkel...
Napos tavaszi reggel volt, a nádas most megnyugtató suhogással ölelte körbe a kis telepet, elrejtve a szomszédos puszták zselléreinek szeme elől. A sáros cigánykai út szélén megbúvó putrikban ébredeztek a cigányok. Az asszonyok vödrökben vizet hoztak a közös kútról, mezítlábas talpaikat szaporán kapkodva a hideg harmatos füvön. Ma elindulnak, ma alkonyatkor...de addig még rengeteg a dolguk...
A szalmazsákokba friss szalmát gyűrtek a viháncoló purdék, a régi, dohos, összeizzadt csomók helyett. Az asszonyok levágták utolsó tyúkjaikat, sietve belezték, sózták, majd nedves, friss agyaggal vastagon beborítva a felszított parázsba lökték. A férfiak kivermelték a gabonát, majd hálásan tekintve a melegen izzó napra, széles szakajtókra borították, bizakodva, hogy amit a tél megrontott, a tavaszi napfény egy nap alatt orvosolhatja...

A nyitott kovácsműhelyben felizzott a parázs, Kovács Bélusnak segítettek most a Kolompárok is. Kövér izzadságcseppek gyöngyöztek a kormos, barna homlokokon, a végigsuhanó délelőtti szellő lágyan simogatta a hátukra tapadt zsíros, avas ingeket...
Átvizsgálták a szekereket, megvasalták az elnyűtt kerekeket, szekérderekakat. A sihederek vastagon átzsírozták a vásznakat, kijavítgatva a nagyobb szakadásokat. Leányok jöttek, parasztoktól szerzett monogramos lepedőket hozva a BLANA (ponyva) további lyukainak pótlására... A nap lassan delelőre hágott. Déli harangszó foszlányait hordta a szél a város felől. De ma senki nem gondolt pihenőre.
Az asszonyok tovább serénykedtek, sütötték a BODAGot, ami lisztjük csak volt, mind belegyúrták. Az áttüzesedett lapos kövekre terítették a lapos, kovásztalan kenyereket. A CAVOk (fiúk) most a zsebkendőnyi veteményes végében felhalmozott, diólevéllel tömött zsákokkal letakart "vermeket" hányták szét. Nem sok maradt, az ősszel eltett répából, retekből...
Eközben a kovácsműhelynél a férfiak elkezdték a lovak patkolását. Még délelőtt sárba állították a lovakat, így jól fel volt már puhulva a patájuk. A vajda is ott serénykedett, nem véthetnek hibát most, mikor a karaván indulása a tét. Elővezették a lovakat, szépen, sorban, egyesével. Bélus pedig rámérte a patkót a pejderesre, Csillagra. Az izzó vas és olvadó szaru összetéveszthetetlen szagát messze hordta a szél. Rostás Gyurkó arca grimaszba rándult, most jön még csak a neheze. Keze megnyugtatóan simította végig Csillag csüdjét. Majd nekiállt lereszelni a patkó által összeégetett részt. Finom, megfontolt mozdulatokkal dolgozott. Nem szegelhetik fel úgyse a patkókat, csak ha már kihűlt.
Azon a napon tizenkét lovat patkolt meg a kovács, és tíz szekeret vizsgáltak át. Szegény cigány, már szédelgett a feje a füsttől, és biztosra vette, hogy még álmában is patkolni fog. - No, az pedig szerencse, ami ránk is fír, főleg amíg messze nem hagyjuk ezt a határt... - gondolta Bélus és hegyeset köpött.
Végre végeztek a tennivalókkal, a kora esti derengésben most utoljára ülték körbe a tüzet a vajda udvarán. Zsanna, a vajda sudár termetű, szép szemű, fiatal felesége fürgén horda körbe a nagy fekete üstben, a forró, sűrű levest. Sült-csontokból, répából, és vad-fokhagymából főzte. Illata betöltötte a kis udvart. Mikor minden férfi szedett a saját táljába, Zsanna a külső körben kezdte osztani az ételt, ahol az asszonyok, vénasszonyok, és a koszos kis purdék kuporogtak. Szeme szeretettel simogatta végig a gyereksereget.
Születésére nézve maga is Rostás lány volt, de szerencséjére a Baligovits Gézu lakodalmán, amikor a táncot járta, megakadt rajta a vajda szeme. A vajda felesége egyből észre vette, ahogy az ura a Zsannán felejtette a tekintetét... Ismerte ezt a nézést. Jó tizenkét éve, őrá is így nézett még. Most meg, ennyi év után már, ennyi gyerek után már, egészen máshogy... A görbe fa is ad árnyékot, de ez már nem cigányszerelem volt, inkább csak bajtársiasság... Aztán a Mura, a következő télen igen meghűlt, amikor a csendőrök a jeges éjszaka közepén felverték őket álmukból, és kikergették őket a putrikból. Kerestek valamit, a fene tudja már, hogy mit...A tavasz első napsugarai elvitték a csonttá aszott kis cigányasszonyt...
Ennek már három éve. Két nyár telt el, mire összekerültek. Zsanna a vajda szerelmével együtt öt kis purdét is kapott, a többi már siheder volt. De mindegy, hogy az én gyerekem, vagy a másé, enni mindegyik szeret.- gondolta most mosolyogva, és megsimította a legkisebb leány göndör, fekete fürtjeit...
 Az egész napos jövés menés tovább csigázta egyébként is nyugtalan lelküket, most hogy ettek, még inkább ott zizegett a levegőben a feszültség, mint egy túlfeszített íj húrja...A kisebbik Kolompár fiú, a Pista, a háta mögé nyúlt a hegedűjéért, mindentudó arccal a vajdára hunyorított, és belekezdett...Panaszosan felsírt a hegedű, a keserű dallam a tűz körül ülők szívébe markolt...A pipákból lassú füst szállt, a gyerekek abbahagyták a viháncolást, és a tűzbe meredő felnőttekre emelték fekete bogárszemeiket... A füstös, barna arcokat már a Hold első derengése simogatta, amikor a vajda belekezdett:
 Nem járunk mi sehova se /
Együtt járunk ahova kell /
Együtt járunk a boldogság után.
Igaz,nagyon igaz, bólintottak a pipázók, és belekapcsolódtak az énekbe:
Nem járunk mi sehova se /
 Együtt járunk ahova kell /
 Együtt járunk a boldogság után...
A kesergő hegedűszó egyre gyorsabb tempóra váltott...Újra László vajda határozott basszusa vált ki:
 Göncölszekér a fejünk fölött ide-oda jár,/
Szeretsz-e még engem te kökényszemű lány...
Zsanna édesen mosolygott fel emberére. Már az élet szólt az elnyűtt kis hangszerből, a tűz körül tanyázók lelkét megtöltve egy szebb, könnyebb lét megfoghatatlan, andalító ígéretével...

Tizenegyet ütött az óra, amikor a szekérkaraván megindult a cigánykai kertek alól lopva Mezőhegyes irányába. A Hold mintha rokonszenvét akarná kifejezni, szégyenlősen rejtette el kerek arcát egy vastag felhő mögé...Mezőkovácsháza tisztes elöljárói az igazak álmát aludták. A bíró szája széle gyermeteg mosolyra húzódott, és beljebb fúrta magát a dunyha alá... A cigánykaraván végre elindult...

A csütörtöki hajnal derengése már elcsigázott, fáradt arcokat talált. Az elmúlt napok esőzései sártengerré változtatták a kocsiutat. A lovak ráérősen cuppogtak a sárban a szekerek fáradtan imbolyogtak utánuk. Még nem engedhettek maguknak pihenőt. Három napja voltak úton a szökevények, messze maguk mögött hagyták már a jól ismert vidéket. A vajda kétlovas szekere vezette a menetet, a ponyvás-szekér mögött vezetékló haladt pihenten viháncolva.
 A kocsin a maszatos kicsik álmosan fúrták fejüket Zsanna piros szoknyájába. A napok óta tartó szekerezés folyamatos félálomba ringatta őket, amit csak ritkán riasztott fel a kocsik alatt futó csupa szőr cigány-pulik éles csaholása, ha valamelyik falu határánál haladtak el, ahol a fehér, gubancos komondorok gyanakvó morgással figyelték az elhaladókat...Zsanna megitatta a kannafedélből a gyerekeket, majd ő is jókorát húzott a vízből, majd megtörölve kezét rongyos szoknyájában, újra lekuporodott a szalmazsák szabad csücskére. Máris másztak az ölébe, és könyörögve néztek fel rá:
 Mesélj még...
Játékosan megcsavarta Lola göndör haját, és belekezdett:
"Szasz, káj nasz(Volt, hol nem volt), hetedhít országon túl volt,ahol a fecskék térden állva isszák a vízet, volt egy cigány. Nagyon sok gyereke volt. Nem volt mit egyenek, haltak meg éhen. Mitvolt mít tenní, elment egy nagy királyhoz, ellopta a legszebbik tehenét. Kivitte a nagy erdőbe. Másnap kihírdette hogy ő nagy jóstudó. Mikor a király meghallotta, hívatta a cigányt. Azt mondja a cigánynak: "Szegény cigány! Elveszett a legszebbik tehenem. Ha elő tudod keríteni, egy zsák aranyat adok"
A gyerekek elkerekedett szemmel hallgatták a mesét. Nagy zsák arany...az jó volna nekik is.
"Hohó, felsíges királyom, kisebb gondom nagyobb annál!"
Volt a szegény cigánynak egy bibliája, fogta, lapozgatott benne. De az is fordítva volt a kezében."- Nusi mindentudóan mosolygott, hiszem még az iskolában is megfordult, így sejtette, hogy nem mindegy, hogy fogja az ember a könyvet.
"No felsíges királyom, fogass be a hintódba, és gyere velem!" Felültek a hintóra. A szegény cigány úgy tesz, mintha király volna. Megérkeznek az erdőbe, bemennek abba a bódéba. Belép a kirély a bódéba, hát látja, ott a tehene. "Brávó, brávó éljen a cigány!" No, adtak a cigánynak egy zsák aranyat, hazament."
Zsanna kis szünetet tartott, mert látta, hogy a zsák arany újbóli emlegetésével teljesen felkavarta a kormos kis lelkeket. László hátramosolygott rá a bakról, nagy levegőt vett és folytatta:
"Másnap hívatta a király a szegény cigányt. "No gyerekeim, Isten veletek! Most már kivégeztett a király. Rájött, hogy becsaptam!"
No, megy a királyhoz: "Mit kivánsz, felséges királyom?"
"Elveszett a lányom legkedvesebb gyémántos gyűrűje. Ha nem keríted elő, nem marad helyén a fejed. De ha előkeríted, három zsák aranypénzt kapsz tőlem."
"Felsíges királyom, adj három napi gondolkodási időt."
Lola aggódva húzta össze szemöldökét. - Dehát ezt nem tudhatja szegíny...
"No, eljön az első nap, belép a cseléd, viszi neki az ételt: "Itt van, bácsi, egyél!" "Eredj no, Prücsök, fene az anyádat, már egy van." A cseléd kiszaladt, ment a többi cselédlányhoz: "Tudjátok mit mondott a cigány? Azt mondta: Eredj no, Prücsök, fene az anyádat, már egy van"
Hásnap megint vittek neki enni; most már egy másik cseléd. "Itt van, bácsi, egyél! " Azt mondja a szegény cigány: "Eredj no, Prücsök, fene az anyádat, már kettő van" A cseléd beszalad: "Most azt mondta a szegény cigány hogy már kettő van."
Jön a harmadik nap. Beviszi az ételt a harmadik cseléd. A szegény cigány keresztet vet magára, azt mondja: "Eredj no, Prücsök, fene az anyádat, már három van."
"Itt van, itt van bácsi, ne szóljon semmit! Fogja a gyűrűt, ne szoljon egy szót se! Ördög igya a vérét!"
Fogott egy darab kenyeret, belecsavarta, gombócot gyúrt belőle, odament az ablakhoz, odahajította a legszebbik pulyka elé. A pulyka felkapta, lenyelte.
No, jön a király:"No, szegény cigány, tudsz-e valamit csinálni?"
"Várj még egy kicsit, fensíges királyom," A szegény cigány most már fölényesen beszél. Fogja, lapozza, lapozza, de a könyv fordítva van a kezében.
A király ideges lett: "Szegény cigány, fordítva tartod a kezedben."
"Hohó, mit gondolsz? Ha nem fordítva volna, hogy tudnám kiolvasni belőle a titkokat? Felsíges királyom, hozasd be a legszebbik pulykádat!"
"Mit akarsz szegény cigány? A lányomé a legszebbik pulyka!"
"Hát mit akarsz felsíges királyom? A pulyka maradjon meg, vagy a gyűrű kerüljön elő?" "Tudod mit, szegény cigány, százszor inkább a gyűrű, mint a pulyka."
Bevitték; felvágta. "Itt van, felsiges királyom, fogd a lányod gyűrűjét."
Fogta magát a király, előállíttatta a hintót, felrakott három zsák aranyat a cigánynak.
"No, szegény cigány, ez a jutalmad"
A szegény cigány felült a szekérre, és elindult hazafelé. Egy hídra értek. A híd közepén az egyik kocsis fogott egy tücsköt.
A kocsis megállt: "Szegény cigány! Ha nem mondod meg, mit fogtam, a vizbe hajítalak! Azt monja a szegény cigány:
"Eredj no, Prücsök, fene az anyádat!"
"Az az, az az, bácsi!"
Te na múja t'akénak dzsivel (Ha meg nem halt, máig is él)."
- Nem csak szép, de okos is az asszony. - gondolta elégedetten mosolyogva a vajda. Szeretettel nézett be a ponyva alatt megbúvó gyerekseregre. Szentes határában kanyarogtak már a kocsik. Kelet felől kerülték a márciusi napfényben lustán nyújtózkodó, poros kis mezővárost. A következő útkanyarulatban szinte hívogatva integettek feléjük a jobb napokat látott, elvadult szőlősorok. Elgondolkozva vakarta meg borostás állát a bakon ülő László vajda, majd nagyot szívott pipájából, és megbiztatva a lovakat letértek a szőlőbe kanyargó düllőre. A karaván elégedetten nyugtázta a döntést. Csiszár fütyörészni kezdett virágos jókedvében, nagyokat huppanva a bakon. A többi kocsi is átvette a dallamot, Kolompár dalolni kezdett:
"Erdőszélén masírozik egy cigánykaraván /
fölötte egy sárgarigó magos jegenyefán
Rigó, rigó, sárgarigó azt fütyöli szépen /
cigány élet a legárvább a föld kerekségen
Esik eső, dörög az ég, nagyokat villámlik /
ez a rongyos cigánysátor kívül-belül ázik
Devla devla öreg devla tekints le miránk /
legyen nekünk cigányoknak egy állandó tanyánk
Legyen szőlő, fehér kenyér, rajkóból kevesebb /
hogy ne legyen a cigány élet a legkeservesebb...
- Ideje volt már - dörmögte a kovács, és kiropogtatta szekér-rázta testét. Tüzet gyújtottak, elkezdték leverni rongyos sátraikat. Krumplit sütöttek héjában, mert a sült és bodag már rég elfogyott az úton. Ettek. Az asszonyok közül öten korsókkal felszerelve elindultak vissza Szentes irányába.

Családregény: 1.rész

KARAVÁN

A sás suhogásán, és a pipák sercegésén kívül hang nem hallatszott. A nap lemenő sugarai sárgás, vörös izzással vonták körbe a nádast, az ég alja parázslott. Majd a nap fáradt tavaszi arca utolsót hunyorított a némán pipázó férfiakra.
Még vártak.
Egy gém a nádasban kiáltott. Összerezzentek az árokparton ülők, mint az összeesküvők. A szél nyugatról kiáltásokat és istállószagot hozott...Most van az esti itatás a Sármezei pusztán...
A cigánysorról hangokat sodort hozzájuk a játékos alkonyati szél. Az asszonyok a sátorok és kocsik mellett guggolva főztek az üstökben, a tűz derengő fényénél mezítlábas purdék hemperegtek a porban, kutyák csaholtak a cigánykai kertek alatt...de mindez most távoli nesz volt csupán...
Az ösvényen feltűnt a vajda szálas, szikár alakja. Az árokparton ülők feltápászkodtak... Mindenkiről jócskán lerágott a tél könyörtelen foga.
- DOBROJ TUME! (Minden jót nektek!) - köszönt előre a vajda.
- NAJIS TUKE! (Neked is!) - viszonozták a többiek.
 Az esti szellő széllé erősödött, fázósan húzták összébb inas testükön a rongyos, toldozott a bekecseket, mellényeket. Végre mind együtt voltak: Rostás Pali és Gyurkó, Csiszár Benő, Kovács Bélus, a Baligovits testvérek mind a négyen, Kövér Jóska, a Kolompárok, Gazsi és Pista. És Vajda László.
A vajda intett a kezével, mind lekuporodtak előbbi helyeikre.
- Hídeg míg az éjszaka, mit nem adník egy kis tűzért.- Meredt előre Bélus.
- Ne aggódj Bélus, lesz még neked nagyon meleged, amikor ütöd a vasat. - mondta rá az egyik Baligovits.
- Tudjátok hogy a pandúroknak mindig gyanúsak vagyunk, ha van rá ok, ha nincs. Ezért nem gyújtunk most tüzet...- kezdett bele Vajda László. Ő volt a legmagasabb még ülve is. Halkan beszélt, de mindenki hallotta ahogy az indulatok lassan felfűtik a hangját. - Túl régóta tanyázunk már itt, már tavaly is indulni akartunk, de nem volt elég ló a szekerek elé, meg páran fogva voltak. - Bökött szemével a Kolompár testvérek felé. - Márpedig embert hátra nem hagyunk, ezeknek. - Köpött egyet Mezőkovácsháza felé. - Túrjon földet magyarnak a magyar, meg a tót. A cigány meg csak menjen, csinálja az okosságot...- összenevettek, halkan-cinkosan. - Én azt mondom, hogy induljunk el még a héten. Ha tovább maradunk firtatni kezdik, miért nem kezdtük még el a szántást, meg a vetést...- megint kiköpött. A márciusi szél összeverte a fejük felett rügyező ágakat a vadkörte fán.
- Aztán meddíg menjünk? Merre? - Kíváncsiskodott közbe Kövér Jóska. Mindenki a közbeszólóra nézett. Az megtörölte vastag, fekete bajszát, már nem fázott. A vajda szeme keményen villant körbe. Nem tesz jót ezeknek az egy-helyben maradás - gondolta.
- Keletnek ne, onnan jöttek apáink, és a fenének  sincs kedve a hegyeken felvonszolni a szekereket asszonyostul, gyerekestül, hogy aztán a pópák vadítsanak össze minket. - Előremeredt. Eszébe jutottak a majd negyven éve hátrahagyott havasok. A cár lovassága, akik keresztül mentek mindenen. A mócok, románok, székelyek, szászok, a falu szélén leszúrt emberek. A nádasban a békák elkezdték esti koncertjüket. A sáslevelek kísértetiesen susogtak a hátuk mögött. - Nem arra nem megyünk a világ minden kincséért se. De nyugatnak nagy az ország, sok a város, sok a vásár. És menet közben is elleszünk, okosan. Az asszonyok még értik a módját. Azt mondom induljunk meg nyugatnak, Debrecen felé...aztán majd kiokoskodjuk. - Összemosolyogtak.
- Induljunk meg, mielőtt elhűl a vacsora. Feltápászkodtak a nyirkos fűből. Feszítette mellüket az indulat. A vajda szavai feltüzelte a hosszú télben elgémberedett szívüket. Sorra kiköptek Mezőkovácsháza felé. Elég volt. Sorban indultak vissza a sáros földúton Cigányka felé. A hold bágyatag tavaszi derengése megsimogatta kifakult pántlikás, koszos kalapjaikat.
-LASHI RATYI TE DEL O DEL! (Adjon az Isten jó éjszakát!) - intettek búcsút a cigánytanács tagjai egymásnak. A északi szél még utolsót cibált rongyaikon mielőtt behúzódtak sátraikba, putrijaikba.
 Asszonyaik már várták őket, félénken tolták eléjük a tálat. Kása. Egész télen csak kása meg káposzta. De ezen az estén a férfiak csak belemosolyogtak a tálba, és elővették kanalaikat. Más idők jönnek. Szebb idők.